Mindannyian ugyanazt az utat járjuk. Minden szívdobbanás újabb lépés, minden lélegzetvétel újabb megtorpanás: erőgyűjtés. Visszük a keresztet csodálkozó, irigykedő, megvető vagy részvétteli tekintetek kereszttüzében, és olykor talán mellénk szegődik valaki vezetőül, vigaszul, támaszul vagy csak útitársul. Botlunk és felállunk, haladunk méterről méterre, s jutunk ugyanoda végül. A tizennegyedik stáció ennek örök bizonyossága. De sokkal több is ennél. Küszöb a tapasztalható és tapasztalaton túli világ között, kötelék az elbúcsúzók és itt maradók között, kapocs a múlt és jelen között. A mécses az oltáron ég. Ám fényében nemcsak az emlékek világosabbak, nemcsak a lelkünk ragyog fel, hanem megcsillan a remény is: itt semmi nem ér véget. Égi figyelem vezeti léptünk, égi kegyelem várja a lelkünk: a tizenötödik stáció.

„Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk

Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból."
Bartók Béla

Itt áll egy kútház a városunk közepén, gyönyörűbb helyet aligha képzelhetnénk köré. Kövei nemcsak saját dicsőségüket hirdetik az elfolyó idő felett. Sárkányai tartják a földön, és óvják az égben, ősi magyar és egyetemes szimbolikájának köszönhetően pedig mindenki, aki vizet inni hajol bűvös körébe, néhány pillanatra a lélek útján járhat a Nap, a Hold és a csillagok között. A tatai karsztforrásból – félő – nem az élet vize csobog. De a kút bizonyára enyhületet ad a szomjazóknak, pihenést az úton járóknak és reményeim szerint vigaszt is a csüggedőknek.